| Seattle törzsfőnök beszéde: hamisított öko-üzenet vagy figyelmeztető jövő-előrejelzés? |
 |
Környezetvédelemmel, fenntarthatósággal és a természet közeli kultúrák szemléletével kapcsolatban is gyakran idézik a XIX. században élt Seattle törzsfőnök beszédét, amely magyarul is többször előkerült a nyomtatott sajtóban és az interneten egyaránt. Mára már tudjuk, hogy a legalább négy különböző szövegváltozat közül egyik sem az a beszéd, amit Seattle elmondott, de végső soron lényegtelen, mi hangzott el eredetileg. Maga a jelenség, a hagyományos értékek eltűnése előtti utolsó figyelmeztetés, a modern világ mindent elsöprő benyomulása és e két pólus szembeállításának szimbolikus megjelenítése ugyanis sokkal fontosabb.
Mindannyian ismerjük a híres embereknek tulajdonított körleveleket, amik bölcs gondolatokat tartalmaznak a Dalai Lámától, II. János Páltól, Einsteintől vagy más híres személytől – legalábbis elméletben.
A gyakorlatban ezeknek a szövegeknek a túlnyomó többsége jó szándékkal megalkotott hamisítvány.
A Seattle törzsfőnök üzenete és Seattle törzsfőnök válasza néven is ismert szöveg nem lánclevélként indult, mégis bejárta a világot. Felhasználták könyvekben, filmekben, dokumentumfilmekben, beszédekben, és olyanokat is sikerült már becsapni vele, mint Al Gore, aki a globális felmelegedésről írt Mérlegen a Föld című könyvében idézi.
Még egy általános iskolásoknak szóló képeskönyv is készült belőle, ami kiadásának évében, 1992-ben elnyerte az amerikai könyvkiadók szövetségének nagydíját.
Magyarországon a Természetvédelem című lapban jelent meg fordítása 1986-ban, amit aztán majdnem húsz évvel később egy internetes portál is publikált, hogy aztán a mai napig újra meg újra megjelenjen különböző ökológiai témájú weboldalakon és még ki tudja, hány helyen.
A szöveg magyarra fordítva így kezdődik: „Hogyan lehet eladni vagy megvenni az eget vagy a föld melegét? Tőlünk idegen ez a gondolat. Ha eleve nem a miénk a levegő frissessége vagy a víz csillogása, akkor hogyan lehetne azt megvenni tőlünk?” (A magyarul megjelent változatok elejéhez még hozzábiggyesztettek egy sok helyen idézett indián közmondást: „A Földet nem szüleinktől örököltük, hanem gyermekeinktől kaptuk kölcsön.”)
A beszéd oldalakon át hasonlítja össze a fehér ember pusztító kultúráját az amerikai kontinens őslakosaira jellemző természet közeli felfogással, és baljós előrejelzéssel fejeződik be: „Hová lett a bozót? Nincs többé. Hová lett a sas? Nincs többé. Ez az élet vége és a túlélés kezdete.”
Igaz vagy hamis?
E magvas, szép, elgondolkodtató hasonlatokat tartalmazó szöveggel az egyetlen gond az, hogy nem egy Seattle nevű törzsfőnök szavai 1854-ből, hanem egy Ted Perry nevű amerikai forgatókönyvíró szavai 1972-ből. A környezettudatos gondolkodás és a modern ökológiai szemlélet megjelenésének hajnalán készült Home (Otthon) című filmhez kérték fel Perryt, hogy írjon szöveget a törzsfőnök eredetiként ismert beszédének korabeli leirata alapján. Ezt Perry megtette, de a rendező a stáblistáról végül lehagyta a nevét, hogy autentikusabbnak tűnjön a dolog.
Mivel valódinak tűnt, a kilencvenes évekig nem is nagyon kérdőjelezték meg a szöveg eredetiségét. A szöveg valótlanságáról viszont néhány apró részlet árulkodik. Egy helyen a „törzsfőnök” azt mondja, látta, ahogy a fehérek bivalyok ezreit lőtték le gőzvonatjukról – csakhogy az észak-amerikai kontinens e területén egyáltalán nincsenek bivalyok, a törzsfőnök életében egyet sem láthatott, és vonatot sem, hiszen még csak ekkor érkeztek meg a területre az első telepesek.
Seattle törzsfőnök viszont létezett, sőt tényleg mondott egy beszédet 1854-ben. Hogy az eredeti szöveg miből állhatott, és hogy miért fontos, ahhoz érdemes megnézni annak történeti hátterét, az Amerikai Egyesült Államok történetének egy mai szemmel már vitatott, jogilag (és főleg emberi jogilag) labilis korszakát.
Tízezer az öttel szemben
Az észak-amerikai kontinens északnyugati részén, a mai Washington állam területén a legutolsó jégkorszak, nagyjából tízezer év óta éltek őslakos csoportok, főként a mai főváros, Seattle területén. Az 1850-es években aztán rohamos változások alakították át az addig sok száz generáción át változatlan területet. A telepesek megérkezésével öt év sem telt el addig, amíg a környékbeli őslakos törzsek területeinek jelentős része az amerikaiak kezébe került.
A területet egy 1850-es törvény nyitotta meg a telepesek előtt, minden férfinak alanyi jogot biztosítva több mind fél négyzetkilométer földterület birtoklására (nők még önállóan nem birtokolhattak ingatlant). A törvény azonban csak öt évig élt, így a telepeseknek érdekükben állt minél hamarabb megkötni szerződéseiket, egyezményeiket a különböző területek törzseivel.
Ezek közé tartozott az 1855-ös Point Elliott-egyezmény is, amelyet vagy két tucat törzs elöljárói írtak alá, önként átruházva földterületüket a telepeseknek. Ez már önmagában is furcsán hangzik, persze eleve azért is volt lehetséges, mert a helyiek kultúrájában nem is nagyon volt értelmezhető az a fogalomkör, hogy valaki egy terület birtokosa. Ráadásul az ezen a területen kötött egyezményeket gyakran az őslakosok félrevezetésével kötötték meg.
A környéken több megállapodást is lebonyolító Isaac Stevens kormányzóról feljegyzik, hogy általában teljesen mást mondott a helyieknek, mint ami később az írott szerződésben szerepelt, vagyis kihasználta, hogy a helyiek kultúrája nem írásbeli, hanem szóbeli. Sőt, állítólag ő maga jelölte ki kedve szerint azokat az embereket, akik aztán az egyezményekben törzsfőnökökként jelentek meg, valódi törzsi státusuktól függetlenül.
A Point Elliott-i aláírók között azonban ott volt egy Si’ahl nevű idős úr is, aki különleges helyet foglalt el a képletben. Mivel a terület indián törzseinél nem szigorúan apai ágon történt az öröklés, ő egyszerre volt főnöke a duvamis és suquamish törzseknek. Si’ahl, akinek nevét angolosan Seattle-nek ejtették, különösen jó kapcsolatot ápolt a fehérekkel, a békét sürgette, és baráti viszonyt alakított ki a Doki becenévvel illetett David Swinson Maynarddal.
Maynardnak orvosként és békebíróként nagy szerepe volt az eseményekben, olyannyira, hogy az ő nyomására nevezték el indián barátja után Seattle-nek a várost. Szintén ő volt, aki még az egyezmény aláírása előtt bő egy évvel bemutatta egymásnak Si’ahl-t és Stevens kormányzót. Ekkor, a földek megvásárlása okán összehívott tömeg előtt hangzott el Si’ahl hosszú ideig tartó beszéde, amit az idős törzsfőnök végig a nála sokkal alacsonyabb kormányzó fején támaszkodva mondott el.
Hogy Si’ahl mit mondott, azt valójában senki sem tudja. Kevesek által beszélt anyanyelvének szavait ugyanis egy tolmács először az ismertebb chinook nyelvre fordította, egy második tolmács ezt fordította le angolra, és ebből készített valamennyi jegyzetet egy dr. Henry A. Smith nevű úr, hogy aztán több mint harminc évvel később, már emlékezetből írja meg belőle a ma ismert szöveg első változatát.
Ezt modernizálta az 1960-as években egy akadémikus, William Arrowsmith, és ebből keletkezett végül a már említett, elhíresült Ted Perry-féle átirat, ami az eredeti szövegből alig néhány dolgot őrzött meg – persze ez lényegtelen, hiszen az első szövegről sem tudhatjuk, hogy mennyire fedi a valóságot.
Smith szövegében azonban még sok minden ott van, ami valóban megtörtént dolgokra utal. „Talán bölcs dolog megvenni tőlünk a földet, nekünk már nem kell nagy ország”, írja, és valóban, tudható, hogy nem sokkal korábban himlőjárvány tizedelte meg népét. Si’ahl az első szövegben keveset beszél a természetről, inkább a békét sürgeti, hogy ne a bosszú vezérelje a helyiek és a telepesek kapcsolatát. Ugyanakkor nem érti, őket miért nem szereti „a fehér ember istene”, vagy miért hagyta őket magukra, ha egyébként elvileg mindenkit szeret.
Végül több ponton is figyelmeztet (így talán ez tényleg elhangzott), hogy hiába építenek ide városokat és utcákat, az ősök hamvai ott lesznek a lábuk alatt, mert bár a fehér ember otthagyja és elfelejti szülőföldjét és ősei szellemét, az ő ősei mindig ezen a földön maradnak, mert számukra szent ez a föld.
A fehér ember bűntudata?
Jogosan merül fel a kérdés, ha nem tudjuk, pontosan mit mondott Si’ahl, akkor miért fontos mégis, hogy a vélt vagy valós beszédéből készített új szöveg még a hamisítvány mivoltának tudatában is ilyen elterjedt és idézett marad? A válasz egyik oka talán az a white guilt (fehér bűntudat) nevű jelenség lehet, aminek pszichológiai, szociológiai és politikai értelmezését heves viták övezik, és mely vitákba e cikk keretein belül nem is érdemes belemenni.
Annyi viszont bizonyos, hogy jelentős számban – nemcsak Amerikában, de az egész nyugati világban – éreznek ma emberek bűntudatot olyan dolgokért, amiket száz-kétszáz évvel ezelőtt élt őseik követtek el különböző őslakos népekkel szemben.
2005-ben a Kansasi Egyetem szociálpszichológusai megállapították, hogy a jó hozzáállás az, ha nem a szenvedő, hanem az elkövető félre koncentrálunk az ilyen kérdések vizsgálatakor. Több száz fő részvételével végzett kutatásukban ugyanis azt találták, hogy ha úgy fogalmaznak meg állításokat, hogy azok a kiváltságos csoport (esetükben a fehér amerikaiak) előnyös helyzetére fókuszálnak a hátrányos csoport által elszenvedett hátrányok helyett, akkor a résztvevők kevésbé akartak azonosulni a kiváltságos csoporttal, és kevésbé értettek egyet a felsorolt állításokkal.
Ebből azt a következtetést vonták le, hogy az egyenlőtlenség kérdését a kiváltságosok előnyeire kihegyezve jobban belegondolunk ezekbe a kérdésekbe, és emiatt kevésbé leszünk hajlamosak az előítéletes gondolkodásra.
Ez a jelenség talán az egyik oka annak, hogy manapság saját kultúránk negatív eredményei is sokkal inkább előtérben vannak, hiszen ma már világos, milyen etnikai, természeti és kulturális pusztítás zajlott le nemcsak Amerika, de más kontinensek gyarmatosítása során is, és hogy ezek valóban a mai napig kihatnak ezeknek a területeknek és az ott élő (vagy rosszabb esetben csak élt) népek életére.
Tudjuk azt is, hogy ezekben a természeti kultúrákban számos olyan elem megtalálható, amelyeket ma már inkább követendőként szeretnénk beemelni a saját kultúránkba – miközben saját kultúránkban is látjuk már azokat a káros elemeket, amik a múlt és jelen pusztításait okozták-okozzák.
Ez a folyamat azonban könnyen csúszik át a másik végletbe. Szakértők felhívják a figyelmet, hogy sokszor céljával épp ellentétes hatást ér el, ha bármely terület őslakosa a korábbi „vadember” helyett egységesen „áldozat” megjelölést kap, míg a másik oldal morális megítélése ezzel szemben egységesen leértékelődik. Ennek a leegyszerűsítésnek mindenki a vesztese, hiszen mind az egyik, mind a másik oldalhoz tartozók ugyanúgy ott maradnak egy felcímkézett dobozban, csak másik dobozba kerülnek át. Így pedig megint elvész az egyenlő bánásmód elve, csak most az utálatot vagy idegenkedést a sajnálat váltja fel.
A kérdés azért is esszenciális, mert e törésvonalak mentén magasztalják vagy éppen bírálják a kortárs kultúra olyan alkotásait, amelyek bármilyen módon érintik az amerikai vagy más őslakosok témáját. Különösen sok hideget-meleget kapott ebből a szempontból az Avatar című, előző számunkban tárgyalt film, ami a pozitív értelmezés szerint valamiféle hidat próbál verni a modern nyugati és az amerikai őslakos kultúra közé, a végletek helyett valamiféle középutat találva.
A számos ellenző szerint viszont a film (de nemcsak ez, hanem a Farkasokkal táncoló és más tematikájú alkotások is) nem másról szól, mint hogy a fehér ember még mindig nem tudja máshogy elképzelni magát, mint hogy vagy az őslakosok elpusztítójának, vagy megmentőjének szerepében láttassa magát. De ez nem csoda, fogalmaz Annalee Newitz, az io9 nevű online magazinban megjelent cikkében: „végtére is, senki se szeretne elnyomó helyett elnyomott lenni”.
Tudat alatt vágyunk az egyenlőségre
Seattle törzsfőnök beszéde azért is lehet ilyen népszerű, mert egyike azoknak a próbálkozásoknak, amik tudat alatt egyfajta tabula rasa-val próbálkoznak, amik feledtetik az előzőekben tárgyalt bonyolult, sokrétegű vitát elnyomókról és elnyomottakról, fehérekről és nem fehérekről. A beszéd ugyanis hiába tartalmaz konkrétan keveset abból a kultúrából, amiből elvileg származik, végső soron azt az egyszerű felfogást közvetíti, hogy volt egy kultúra, ami most már nincs, és ami még úgy élt, ahogyan mi szeretnénk élni.
Persze ez megint nem azt jelenti, hogy a cél eldobni mindenünket, és visszatérni az elmúlt évszázadok nyugati technológiai fejlődése előtti állapotba. A cél valahogy – és ezért szól átvitt értelemben a fenntartható fejlődésről is ez az egész történet – egyensúlyt találni a mostani állapotok, illetve a régen lenézett, de most már áhított értékek között. Hogy ne mészároljuk, hanem megbecsüljük a vadat, hogy ne letaroljuk, hanem tartsuk fenn és tiszteljük az erdőt, a tavat, a hegyet. Hogy ne ész nélkül terjeszkedjünk és pazaroljunk.
Így, félretéve a szöveg etnikai olvasatait, a beszéd kimondva-kimondatlanul nem a múltról, hanem a jövőről szól. Nem arról, hogy mi történt, hanem, hogy milyen értékeket szeretnénk megvalósulni látni a jövőnkben: a természethez való újbóli visszatalálást, múltunkat nem feledve, a magunk módján.
Dobay Ádám
2010.05.17.
Forrás: Ma&Holnap folyóirat X. évfolyam 2. szám
További cikkek a szerzőtől: |
| |
| |
| |
